Izrael egymaga eltemeti a neoliberális-globalista világrendet – és ez nem biztos, hogy baj

Izrael több tízezer tartalékost hív be, és tartósan megszállja a Gázai övezetet – írta meg az izraeli sajtó kormányértesülésekre alapozva. Ez radikális változás az eddigiekhez képest, voltaképpen az – sokak szerint eleve bukásra ítélt – oslói „békefolyamat” lezárása. A „békefolyamatot” persze csak idézőjelben lehet írni, hiszen az arab fél valójában sosem volt nyitott a békére. Az alábbiakban elemezzük a döntés történeti hátterét, és

Gáza múltja és jelene

A Gázai övezetet Izrael az 1967-es hatnapos háború után nyerte el, ekkor még maradni terveztek, jelentős infrastrukturális beruházásokat is hajtottak végre, zsidó településeket alapítottak. Azonban az arab többségű város az 1987-ben kirobbant első intifáda, vagyis palesztin terrorhullám egyik központi helyszíne lett. Ugyanebben az évben alakult meg a Hamász is, amely a Muszlim Testvériségből nőtt ki, és amelyet Ahmed Jászín alapított. Kezdetben Izrael még támogatta is a Hamászt, mivel azt a világi, nacionalista palesztin szervezetek ellensúlyának tekintette, ez a hozzáállás később erősen visszaütött.

2005-ben Ariel Saron egyébként jobboldali kormánya – jelentős politikai viták közepette – kivonta Izrael hadseregét és lakosságát Gázából, amit a mostani, szintúgy jobboldali miniszterelnök Benjamin Netanjahu hevesen ellenzett. Saron úgy hitte, hogy talán valamifajta békés palesztin entitás jöhet létre a területen, de a rakétázások szinte azonnal elkezdődtek. 

A 2007-es fegyveres konfliktus során rövid idő alatt kiszorították a mérsékeltnek tartott, valójában persze a terrorizmushoz szintúgy ezer szálon kötődő Fatahot, és megkezdték a szélsőséges iszlamista rendszer bevezetését, amely többek között vallási korlátozásokkal, keresztények üldözésével és szekuláris intézmények felszámolásával járt, effektíve egy „mini-Iszlám Államot” hozva létre Gázában.

Izrael válaszul a támadásokra, emberrablásokra 2008-2009-ben, majd 2014-ben is hadműveleteket indított, ám a Hamász uralmát nem tudták felszámolni. 

– például figyelmeztető „kopogtatással”, vagyis kisebb robbantásokkal az olyan épületek tetején, ahol civilek is voltak, valamivel azelőtt, hogy romba döntötték volna azokat –, ezért az objektív elemző értelmetlennek tartja az izraeli háborús bűnökkel kapcsolatos vádakat.

A Hamász propagandája

De mi történik a mostani háborúban? A Hamász ugyebár azt állítja, hogy a másfél éve dúló harcokban 46 ezer palesztin arabot öltek meg, nem téve különbséget civil és terrorista között. Izrael szerint a Hamász katonai vesztesége kb. 20 ezer fő lehet.

Noha nyilván vannak civil áldozatok, és ez nagyon sajnálatos, de Izrael adott lehetőséget a civil lakosság evakuálására, ám a terroristák élő pajzsként használják a őket.

Egy egészen friss kutatás ráadásul arra jutott, hogy a háború során megölt nők és gyermekek aránya jóval alacsonyabb, mint amennyit a Hamász propaganda-ügynöksége állít. A Lewi Stone és Gregory Rose professzorok által közzétett új tanulmány megállapította, hogy a Hamász állításai ellenére, miszerint a halálos áldozatok mintegy 70 százaléka nő és gyermek volt, a gázai egészségügyi minisztérium által szolgáltatott adatok szerint a valós arány 51 százalék.

Azonban még ez a tanulmány is a Hamász hivatalos számait veszi alapul, noha nemrég kiderült, hogy ezek a számok is biztosan hamisítottak. Áprilisban a Euronews adta hírül, hogy a Hamász vezette gázai egészségügyi minisztérium minden értesítés nélkül több ezer nevet törölt a márciusi halálos áldozatok számából: mint elemzők kiszúrták, a korábban „azonosított” mintegy 3400 haláleset már nem található meg a minisztérium által kiadott PDF-ben, amely nem tesz különbséget harcosok és civilek között. Legalább 1000 gyermek van azok között, akik már nem szerepelnek a listán.

Az izraeli katonai doktrína

mivel kicsi országról van szó, amely háború esetén döntő mértékben a légierejére, a hírszerzésére, és a különleges egységeire épít, illetve szüksége van a nagy mennyiségű tartalékos behívására, ami ugyebár elveszi a munkaerőt az ország gazdaságából, és megterheli a civil társadalmat.

Izrael alapítói úgy vélték, hogy a háborúknak gyorsan kell véget érniük, hiszen kevés zsidó állt szemben egy arab „demográfiai tengerrel” – írja a Times of Israel elemzése. Ez a megközelítés a mobilizált tartalékosokra épült, akik rövid idő alatt döntő győzelmet arattak, majd visszatértek a civil életbe, minimalizálva a gazdasági és társadalmi zavarokat. Ez a stratégia sikeres volt az 1956-os, 1967-es és 1973-as háborúkban.

Azonban az 1980-as és 1990-es években, amikor Izrael hosszabb ideig megszállva tartotta Dél-Libanont és terrorellenes műveleteket folytatott Júdea-Szamáriában („Ciszjordániában”), az ország kezdett eltérni ettől az elvtől.

Elemzők szerint a több ezer, kézbesített behívóból, melyet a hárédi (ortodox) fiatalok kaptak meg, alig néhány százan jelentek meg. A többség továbbra is menekül a katonai szolgálat alól.

Ezt azért (is) tehetik meg, mert az izraeli kormánykoalíció jelentős részben a vallásos pártok támogatására épül, akik védik ezeket a fiatalokat. De mivel ők nem is nagyon dolgoznak, ezért az a helyzet áll fenn, hogy a társadalom ugyanazon része felelős a katonai szolgálatért és a munkáért is. Kérdéses, hogy ez meddig bírják: nyilván vannak, akik negyedszer, ötödször és hatodszor is bevonulnak a tartalékos szolgálatra, de ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Eközben nem lehet azt sem mondani, hogy értelmetlen, amit Izrael északon csinál: a Hezbollahot valóban sikerült visszaszorítani, Aszad bukása hihetetlen lehetőség is a zsidó állam számára, hogy végre stabilizálja északi határait, és garantálja az északi települések biztonságát. Tehát egyszere kell tartani a frontot Gázában, Júdea-Szamáriában, északon, miközben Jordánia területéről is egyre több terrorista szivárogna be.

A történelem végének vége

Az, hogy Izrael elvetette teljességgel a palesztin államiság gondolatát Gázában, és visszatér az Oslói folyamat előtti – bár voltaképpen Gázáról már az 1978-as Camp David-i csúcson is szó volt – időkhöz, magyarán újra megszállja Gázát, és ott is marad, továbbá a civil lakosság eltávolításáról is egyre többet beszélnek, azt jelenti, hogy itt (is) véget ért a neoliberális-globalista, nemzetközi szervezetek által diktált világrend.

Ez, ebben a bizonyos és konkrét esetben, nem biztos, hogy rossz dolog. A „nemzetközi közösség” – ENSZ, EU, Amnesty, Vöröskereszt, stb. – mást sem csinált, mint minden elképzelhető módon adta a morális, jogi és pénzügyi támogatást a véreskezű terroristáknak, a Közel-Kelet egyetlen demokráciájával szemben. Folyamatosan próbálták korlátozni, Izrael hogyan védi meg állampolgárait az iszlamista terrorizmustól, nem is beszélve a nemzetközi progresszív sajtó, a New York Times, a Haaretz és a Guardian által vezetett kórus demoralizáló, elfogult károgásáról. 

Érthető, hogy október 7-e után Izrael a saját kezébe veszi sorsának biztosítását.

Végső soron ők is fel fognak lélegezni, ha a Hamász végre megsemmisül – már ha el tudja érni ezt a nehéz katonai és politikai célt Izrael.

A „történelem vége” tehát ezen a fronton is véget ért, s helyette ismét a történelem nagy, véres kerekének forgását látjuk. Ezt nem kell ünnepelni, sem megijedni tőle, hanem rögzíteni kell és ennek tükrében kell meghoznia minden államnak és közösségnek lépéseit.

Nyitókép: korábbi felvétel. Fotó: Ilia Yefimovich/Getty Images